Nézőpont

Itt hagytál. Már csak a hátad látom.
Nem értem.
Az előbb még együtt voltunk. Olyan természetes volt minden, hogy eszembe sem jutott: egyszer sarkon fordulsz, és elmész.
Talán csak néhány lépés. Talán mindjárt megállsz.
Várom, hogy hátranézz.
Nem nézel.
Egyre kisebb vagy.
Furcsa. Még mindig azt érzem, hogy valami tévedés történt. Talán csak megfeledkeztél rólam egy pillanatra, és amikor észreveszed, már fordulsz is vissza.
Hiszen nem így szoktunk elválni.
Nem így emlékszem.
Csak nézem, ahogy távolodsz, és képtelen vagyok elhinni, hogy mostantól tényleg nélküled kell tovább lennem.
De biztosan visszajössz…
Muszáj visszajönnöd.

Hallok valamit.
Léptek.
Közelednek.
Tudtam.
Tudtam, hogy átgondolod. Hogy pár méter után feltűnik majd, hogy valami hiányzik. Hogy hirtelen megállsz, és eszedbe jut mi az ami minket összeköt.
Aztán valaki elsétál mellettem.
Nem te vagy.
Nem baj.
Biztos csak egy kicsit tovább mentél.
Talán beszél valaki hozzád. Talán elterelték a figyelmed. Talán nem vetted észre rögtön.
Majd észreveszed.
Mindenki észreveszi, ha valami fontos hirtelen nincs ott, ahol lennie kell.
Újabb léptek.
Most biztos te vagy.
Egy árnyék húzódik fölém, aztán tovább halad.
Nem te vagy.
Kezdem azt hinni, hogy talán túl messze jársz.
De még azt mindig nem, hogy szándékosan hagytál itt.
Nem tehetted.
Nem így.
Nem ennyire egyszerűen.

Talán mégis én rontottam el valamit.
Talán túl sok lettem.
Vagy éppen túl kevés.
Képzeletben újra meg újra végigpörgetek mindent. Keresek egy mondatot. Egy mozdulatot. Egy pillantást. Hátha valahol ott van az a pont, ahol még meg lehetett volna állítani.
Ha akkor mást mondok.
Ha nem hallgatok.
Ha jobban figyelek rád.
Ha észreveszem, hogy már nem úgy nézel rám, mint régen.
Talán most nem lennék itt egyedül.
Furcsa, mennyi mindent csak utólag értünk meg.
Pedig amikor még minden rendben van, nem keresünk hibákat. Nem számoljuk a repedéseket. Nem figyeljük, mikor kezd valami lassan szétesni.
Talán neked is csak egy rossz pillanat volt.
Talán, ha visszajönnél, nem kérdeznék semmit.
Nem vágnék semmit a fejedhez.
Nem érdekelne, miért mentél el.
Elég lenne, ha érezném az érintésed.
Ha újra magaddal vinnél.
Megígérném, hogy nem leszek teher.
Hogy nem kérek semmit.
Csak ne hagyj itt.
Még nem késő.
Még visszafordulhatsz.

De tudod mit?
Ne gyere vissza.
Ha ennyit jelentettem, akkor inkább ne is fordulj meg.
Csak addig voltam fontos, amíg kellettem?
Amíg jó volt, hogy ott vagyok?
Amíg kényelmes volt magaddal vinni?
Aztán egyszer csak elég lett?
Ennyi?
Egy mozdulat, és már nincs közöm hozzád?
Furcsa, milyen könnyű valakit hátra hagyni annak, aki tovább tud menni.
Neked csak néhány lépés.
Nekem meg itt marad minden, ami előtte volt.
Az összes pillanat.
Az összes hely.
Az, ahogy hozzám nyúltál.
Az, ahogy magaddal vittél.
Az, hogy azt hittem, számítok.
Most meg még csak vissza sem nézel.
Talán tényleg ez fáj a legjobban.
Nem az, hogy elmész.
Hanem hogy milyen könnyen teszed.
Mintha semmi sem maradt volna utánad.
Mintha én sem maradtam volna itt.
Pedig itt vagyok.
Még mindig itt vagyok.

Már nem vagyok dühös.
Nem tudom, mikor múlt el.
Talán akkor, amikor végleg eltűntél a szemem elől.
Vagy amikor rájöttem, hogy hiába figyelem az utat, nem jössz vissza.
Csend van.
Néha elhalad mellettem valaki, néha megáll egy pillanatra, aztán továbbmegy.
Senki nem kérdezi, mi történt.
Senki nem tudja, hogy néhány perce még tartozott hozzám valaki.
Nehéz érzés.
Mintha a mába sűrűsödött volna a tegnap és a holnap.
Az is, amikor először hozzám értél.
Az is, amikor még természetes volt, hogy melletted leszek.
És az is, amikor most elengedted a kezem.
Már csak a hiány maradt.
Nem az fáj, hogy egyedül vagyok.
Hanem hogy egy pillanat alatt lettem magányos.
Hogy semmi nem jelezte előre.
Nem volt búcsú.
Nem volt utolsó mondat.
Nem volt lehetőségem kérdezni.
Csak mentél.
Én pedig itt maradtam.
Már nem várom annyira, hogy visszajöjj.
Talán azért, mert kezdem érteni, hogy nem fogsz.
És ettől valahogy minden sokkal csendesebb.
Hűvös lett a levegő.

Nem jössz vissza.
Most már tudom.
Sokáig vártam arra, hogy újra meglássalak. Hogy egyszer csak feltűnj ott, ahol eltűntél, és minden visszakerüljön a helyére.
De nincs mit visszatenni.
Ami megtörtént, megtörtént.
Talán tényleg csak eddig tartott.
Talán minden kapcsolatnak van egy pillanata, amikor valaki még tartja, a másik pedig már elengedte.
És attól kezdve már hiába minden.
Már nem ugyanaz a történet.
Sokáig azt hittem, az számít, mennyi időt töltöttünk együtt.
Most már inkább azt hiszem, az számít, mi marad belőle.
Bennem maradtál.
A mozdulataid.
Az érintésed.
Az utak, amelyekre magaddal vittél.
És az utolsó pillanat is.
Amikor elengedtél.
Nem haragszom már.
Talán egyszerűbb így.
Neked menned kellett.
Nekem pedig itt kellett maradnom.
Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam, amikor utoljára hozzám értél, hogy az lesz az utolsó.
De most már értem.

Vége van.
Talán nem is az számít, hogy visszajössz-e.
Hanem hogy volt idő, amikor kellettem neked.
Amikor még kerestél.
Amikor jó érzés volt, hogy ott vagyok melletted.
Sokszor azt hittem, ez örökké így marad.
Hogy ami egyszer fellobbant, azt nem lehet csak úgy eloltani.
Butaság.
Minden kialszik egyszer.
Van, ami lassan.
Van, ami egyik pillanatról a másikra.
És talán nem kell mindenáron újra meggyújtani azt, ami már nem akar égni.
Most először nem az utat figyelem.
Nem kereslek a távolban.
Nem hallgatózom a lépteid után.
Csak vagyok.
Itt.
Nélküled.
És furcsa módon már nem fáj úgy.
Talán holnap valaki más észrevesz.
Talán még szüksége lesz rám valakinek.

Egy ember ballag az alkonyatban.
Megáll.
Lehajol.
Valamit felvesz a földről a félhomályban.
Kattanás.
Az apró láng vidáman új életre kel.
– Működik – mosolyog az idegen.
Aztán zsebre teszi az eldobott öngyújtót.

Vége